Londonból nekem most kicsit hiányzott a béke. Bár gyorsan hozzáteszem, hogy ezen kívül semmi más.
A békét arra értem, amikor csak úgy céltalanul vagy valahol, elindulsz a reggeli fogvacogtató hidegben, de azt sem tudod hová mész. Talán túl fáradt voltam most ahhoz, hogy hajnalban keljek és élvezzem ezt a sehová sem tartó, csak lézengő állapotot. Inkább maradtam még egy kicsit a takaró alatt, besüppedve.
Az utolsó reggelemen azért megszólalt bennem a szokásos kis belső hangom, ami a legtöbb esetben kirugdos az ágyból ès később még az ajtón is, na nehogy már ilyen lusta legyek.
A nappali ablaka ez itt. Csíkszemmel ültem a fotelben, a látvány felé fordítva magamat, meg a fotelt és tényleg nélkülem telt az idő úgy tíz percig. Néztem ahogy ébred a város, ahogy sorra húznak el az ablak alatt a londoni “black cab”-ek (taxik), és ahogy elegáns, öltönyös férfiak szaladnak kezükben aktatáskával és az alattunk lévő kávézóban vásárolt elviteles, nagy adag feketével. Bőröndjüket húzó turisták, hátizsákkal rohanó fiatalok, az utca végén pedig a narancsos felkelő nap tolakodott, hogy bevilágíthassa a reggelt.
Ebben a pillanatban éreztem mégis, hogy béke van a sietés ellenére körülöttem és bennem, vágytam ki a fotelből a forgatagba, hogy elkapjon a reggeli londoni szellő és egy frissítő sétára vigyen. A szokásos kis belső hangom még arra is rá tudott venni, hogy ne pizsamában vágjak neki a városnak, szóval farmer, pulcsi, nagykabát, sapka, sál és indulás. Elviteles kávé lent, ez is megvan, most már bevethetem magam a saját kis békémmel a lendületes zűrzavarba. #london #londonireggel #helloelmeny #ittvagyok #békevan @ London, United Kingdom
