Ez most tényleg egy csirkeudvar? Mit keres ezen az oldalon egy csirkeudvar?
Nos, nagyon is itt a helye. Ugyanis itt nőttem fel. Mármint nem a csirkeudvaron, persze.
Itt csak a csirkekakát kerülgettem, kezemben egy nálam akkor sokkal nagyobb cirokseprűvel, amit készenlétben tartottam arra az esetre, ha netán az egyik nem túl szimpatikus tollas úgy gondolná megnéz közelebbről, miközben a tojásokat keresem.
Nem kedveltem túlzottan a csirkéket az otthoni udvarban. Aztán gyerek fejjel gyorsan megértettem, hogy nagymama sem, biztos emiatt kellett lógniuk az udvari almafa ágán fejjel lefelé, kopasztásra várva.
De nem a csirkék siratásáról szeretnék írni, hanem inkább arról, hogy mennyire büszke vagyok arra, ahogy felnevelődtem. Falun gyereknek lenni nekem hatalmas élmény volt. Még akkor is, ha sok olyan dolgot kellett gyerekként csinálnom, amitől ma sokan undorodnànak. Igen, nem volt kellemes forrázni és kopasztani a csirkét, vagy a moslékot keverni a malacoknak, az meg még rosszabb volt, hogy szegény dagi disznót akivel néha olyan jókat beszélgettem a Világ nagy dolgairól és még a szerelmi bánataimat is mindig szó nèlkül – na jó, néha egy-egy röffentéssel kommentálva – hallgatta, télen magához szólította a Teremtő, meg egy részét a kolbászfüstölő. Szóval minden malaccal nagyjàból egy évig tartott lelkitàrsi kapcsolatom.
Gyerekként valahogy természetesnek tűnt ott sertepertélni a szüleim és a nagyszüleim körül. Krumplit ásni, tököt szedni – látjátok idén is milyen jó termés volt – kukoricát fosztani, vagy daràlni, szőlőt szüretelni, diót belezni. Megtanultam a munka értékét, szerettem itt gyerek lenni. Most felnőtt fejjel pedig minden alkalommal amikor hazajövök átélem ezeket az èlményeket újra és újra és minden egyes percéért hálás vagyok!
